A futók gyönyöréről keringenek mendemondák, ám utóbb is bizonyított létezése. Én tapasztalatból tudom milyen erős és feldobó ez az érzés. Szombaton, karácsony napján újabb számomra is hihetetlen sziporkával gazdagodtam (lásd tovább). Meglátásom szerint a futók gyönyöre, intenzitását tekintve legalább három szinten létezik.
Az alapszinten a futók gyönyöre jóleső edzések után, szinte menetrendszerűen jelentkezik. Az általam ismert szakirodalom ezt nem kifejezetten sorolja a “runner’s high” kategóriába, de szerintem a közérzet javulása itt is a test által kibocsátott endorfinok számlájára írható. Számtalanszor vettem fel a nyúlcipőmet levert, szorongó, borús vagy depressziós állapotban és az esetek túlnyomó többségében másfél-két óra futás után lelkileg felüdülve, szinte jókedvűen, helyenként már-már vidáman értem haza. Ez az érzés körülbelül fél vagy egy óráig tart, de ezen túlmenően sem zuhanok vissza ugyanabba a mély árokba, melyből éppen kievickéltem.
A középszintű gyönyör állapota futás közben jelentkezik, sajnos elég ritkán, de ha igen akkor úgy általában hat, nyolc vagy tíz kilométer intenzívebb megtétele után. Ilyenkor úgy érzem, gyönyörű az élet, gyönyörűek a fák, a bokrok, az engem körülvevő természet és egyszerűen öröm élni, jó kint lenni. Az érzéstől borsókázik a hátam és ha netán valaki megfigyelné, bizonyára a rövidre nyírt hajam szálai is jobban az égnek merednek.
Az extázis állapotát, mint említettem, tegnapelőtt éltem át először. Ez abban különbözik a középszinttől, hogy a maga valóságában hasonlatos egy igazi orgazmushoz. Már elindulás után úgy sejtettem, mintha rendkívül jó és élvezetes lenne az aznapi iram. Miután elhagyhattam a hatodik kilométert, eme sejtés bizonyossággá szilárdult. Sikerült felvennem egy olyan tempót, mely gyöngéden rezonált mind az úttal, mind pedig az arcomat érő szellővel, a hely és a pillanat szellemeivel. Egyszerre csak gyönyörűségesen könnyű lettem, mint Legolas a Gyűrűk urából. Mintha bárányfelhők pihéin szálltam volna, és mintha lassacskán kinyílt volna egy korábban rejtett szelep, melyen át kimeríthetetlen mennyiségű energia áramlott a testembe. Mindez nem kulminált a korábbról ismert boldogsági szinten, hanem legnagyobb meglepetésemre egyre csak fokozódott. Jólesett egyre gyorsabban és egyre könnyebben száguldanom, mígnem hirtelen sziporkázó tűzijáték gyulladt a kisagyamban, mely egy robbanó vulkán hevességével járt át és abban a szent pillanatban egy voltam az élő természettel, egy voltam a teremtővel, egy voltam a világgal. Fejem hátraszegtem, talán hangosan jajgathattam is, úgy rémlik, de biztos, hogy könnyeztem, sírtam, mert mintha egy emberfeletti hatalom gyönyörűséges lelke telepedett volna rám. És közben csak szálltam, lebegtem, repültem. Az egész explózió addig tarthatott, mint egy orgazmus, hatása lassan, fokozatosan múlt, és csak két-három kilométer megtétele után hunyt ki teljesen.
Gondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy ez a gyönyör legalább középszinten beinduljon? Annyi bizonyos, hogy akadálymentes sima terepen kell futni. Ha minduntalan göröngyöket kell kerülgetni, ha folyton a lábad alá kell nézned, hogy el ne csússz, meg ne botolj, akkor a gyönyör nem jön össze. Az időjárásnak is kedvezően kell alakulnia, tehát nem hátráltathat erős szél, vagy hirtelen széllökések. Az évszak nem számít, de nem süthet tikkasztó nap, ne essen monszuneső, egyszóval ne kelljen megküzdened az elemekkel. A ruházatod a cipőd létét nem szabad érezned, olyan jól kell a ülniük a testeden. Ha szorít a csuka, vagy zavaróan lobog, csattog a szélben a trikód, akkor sem jön össze. Nem lehetsz éhes, vagy szomjas, vagy dühös, vagy ilyesmi. Egy neutrális, közömbös kedélyállapot jó kiindulópont.
És igen, van egy kis hátulütő, tudniillik a rászokás, a függőség. Hat év rendszeres futás után kijelenthetem, aki eléri és megtapasztalja legalább a futók alapszintű gyönyörét, nem fogja egykönnyen letenni a lantot, akarom mondani a futócsukát.
Sztefano-Space 